David Dimbleby: A szabad piac öröknek tűnt, amíg Trump fel nem bukkant

Az 1974-es év sok szempontból emlékezetes volt. Ekkor kezdett el emelkedni az infláció, és a kormány komoly konfliktusba került a szakszervezetekkel a munkavállalói bérek kérdésében. A kormány látszólag tehetetlen volt: ha szembeszálltak volna a bányászokkal, a sztrájkok akár az áramellátást is megbéníthatták volna, de ha engedtek volna és emelték volna a béreket, az infláció az egekbe szökött volna. A helyzetet tovább súlyosbította a globális olajválság, amely váratlanul csapott le, káoszt teremtve a gazdaságokban, beleértve Nagy-Britanniát is. A kormány háromnapos munkahétet vezetett be, és az áramkimaradások mindennapossá váltak – sokszor figyelmeztetés nélkül merültünk el a sötétségben. A kormány úgy tűnt, hogy azt várta tőlünk, hogy egyszerűen fogadjuk el a helyzetet. Ebben az évben kezdtem el bemutatni a BBC Panorama című aktuális eseményekről szóló műsorát, ahol sok időt töltöttünk ezekkel a problémákkal foglalkozva. Az emberek különböző ötletekkel jöttek arra vonatkozóan, hogyan lehetne megoldani a válságot. Akadtak olyan javaslatok is, hogy a szakszervezetek feletti kontroll visszaszerzéséhez katonai puccsra lenne szükség.

Egy különösen radikális ötlet is felmerült, amelyet a Konzervatív Párt politikusa, Keith Joseph javasolt. Ez az elképzelés a szabad piacról szólt, amely azt jelentette, hogy Nagy-Britanniának el kellene távolodnia a második világháború utáni konszenzustól, miszerint a kormánynak kell irányítania a gazdaságot. Joseph szerint, ha hagyjuk, hogy a piacok szabadon működjenek, az nagyobb jólétet és biztonságot hozhat az országnak. Ha 2025-ben ez az elképzelés nem tűnik radikálisnak, az pontosan a lényegét tükrözi. Az 1980-as években, Margaret Thatcher kormányzása alatt a szabad piac gyorsan a valóság részévé vált, és sokan azt gondolták, hogy ez a rendszer örökké tart.

Donald Trump, az Egyesült Államok milliárdos üzletembere, aki nyilvánvalóan jól prosperált a kapitalizmusban, hirtelen a szabadpiac rendszerét támadja, mint még soha. Lehet, hogy a rendszer túléli ezt a viharos időszakot, de sokan kérdezik, vajon a szabadpiac rendszere végzetesen hibás és kudarcra van ítélve. Thatcher intézkedései, amelyek az 1983-as választási győzelme után születtek, akkoriban radikálisnak tűntek, míg ma természetesnek vesszük, hogy a magáncégek kulcsszerepet játszanak az ivóvíz, villamos energia, gáz, vasutak és kikötők biztosításában.

A második világháború után egy új társadalmi vízió kezdett körvonalazódni Nagy-Britanniában. Clement Attlee 1945-ös választási győzelme után először került hatalomra egy olyan párt, amely nyíltan szocialista elveket képviselt. A két nagy párt, a Munkáspárt és a Konzervatív Párt között egy új konszenzus alakult ki arról, hogyan kellene működtetni az országot. Harold Macmillan, a Konzervatív Párt miniszterelnöke is azt mondta: „Feltettük a védelmünket a szükség és betegség ellen, és büszkék vagyunk erre.” De nem mindenki fogadta el ezt a konszenzust. Antony Fisher, aki csirke tenyésztő volt, úgy érezte, hogy az Egg Marketing Board beavatkozása problémás, ezért megalapította az Institute of Economic Affairs agytrösztöt, amely inspirálta Josephot, aki később eljutott Thatcherhez.

A szabadpiac ellen irányuló támadás ironikus, hogy éppen egy republikánus elnök részéről érkezik, hiszen Thatcher reformjai népszerűek voltak az amerikai jobboldalon. Thatcher úgy gondolta, hogy az ország jobban teljesítene, ha az állami irányítás helyett a gáz, víz és villamos energia a szabadpiacon lenne elérhető. A Thatcher-kormány nagy ötlete az volt, hogy nemcsak a részvényeket fogják eladni a nagyvállalatoknak vagy befektetőknek, hanem a brit népnek is. 1984 decemberében a British Telecom (BT) részvényei árusításra kerültek, és másnapra több mint kétmillió brit állampolgár lett BT-részvényes. Thatcher rájött, hogy a cégek privatizálása nemcsak a kormányzati ellenőrzés lebontását jelenti, hanem lehetőséget ad arra is, hogy minden brit állampolgár kapitalistává váljon, így a kapitalizmus népszerűségét is növelje.

Az 1980-as évek végére a változás mértéke lenyűgöző volt. A valaha állami kézben lévő vállalatok eladásából 60 milliárd fontot gyűjtöttek össze, és körülbelül 15 millió brit lett részvényes. Ez a gazdasági váltás nem csupán pénzügyi, hanem kulturális forradalom is volt, amely újradefiniálta Nagy-Britannia kapcsolatát a pénzzel, a kormánnyal és önmagával. De hamarosan megjelentek a figyelmeztetések is. James Goldsmith, aki sok pénzt keresett azáltal, hogy olcsón vásárolt vállalatokat, és azokat hatékonyságuk maximalizálására dolgozta át, úgy tűnt, megváltoztatta a véleményét. 1994-ben a szenátorok előtt kifejtette, hogy a rendszerben alapvető hiba rejlik – a maximális profit elérése érdekében el kellett szakadniuk a saját választóiktól.

Goldsmith előrejelzései végül megvalósultak, hiszen a brit közösségek közül sokat elhagytak a vállalatok, hogy a legnagyobb profitot elérjék. A globalizáció egyre inkább elidegenítette a közösségeket, és a vállalatok profitmaximalizálása a nyugati világban munkahelyek elvesztéséhez vezetett. A 2016-os brexitet megelőzően Goldsmith figyelmeztetései valósággá váltak, amikor Nagy-Britannia az EU-ból való kilépés mellett döntött, és a szavazók többsége a lemaradt közösségekben éltek, ahol a globalizáció nem hozott javulást.

A szabadpiaci álom azonban sokak számára csalódást okozott. Az 1989-es Thames Water privatizációja után alacsonyabb számlákat, jobb infrastruktúrát és kevesebb bürokráciát ígértek, de a valóság egészen más lett: az adósságok növekedtek, miközben a részvényesek osztalékot kaptak. A szennyvíz a folyókba áramlott, míg a közszolgáltatások állapota romlott. A kapitalizmus iránti bizalom megrendült, és most már egy újabb kihívás áll előttünk: Trump, aki a szabadpiac módszereit próbálja meg megkérdőjelezni, ugyanakkor nincs ellentmondásban a kapitalizmussal, hiszen ő is gazdagodott a rendszer keretein belül. Az, hogy a kihívás belülről érkezik, teszi azt különösen aggasztóvá.

Forrás: https://www.bbc.com/news/articles/cx2gey6pvddo